1. fejezet

1. fejezet

Mikor felébredtem egy házban találtam magam. Egy rendőr volt ott mellettem, aki vizes ruhával törölgette a fejemet eléggé ügyetlenül.
- Hál’ Istennek, hogy felébredtél – hálálkodott az ég felé emelve tekintetét.
- Öhm… Engem Robinnak hívnak. – Miközben próbáltam felülni, a fejembe hírtelen szúró fájdalom tört, ami ismét visszaszédített a – szerintem ősrégi – kanapéra.
- Az én nevem Charlie. A rendőrkapitány vagyok – mondta a göndör hajú pasas.
- Jaj! El fogok késni a gitárórámról? El kell jutnom Brooklynba.
A férfi furán nézett rám. Mintha az elmegyógyintézetből szabadultam volna.
- Brooklynba a newy yorki Brooklynba? Téged az erdőben találtunk. Ájultan és egyedül.
- Milyen erdőben? Ahol én lakok ott nincs is erdő, csak parkok.
- Te pontosan hol laksz, mivel mindenkit ismerek a városban? – kérdezte, mintha még életében nem látott volna fehér embert.
- New Yorkban mindenkit ismer? Azt megnézném! – Kacagtam fel a kijelentésre egy picit, de rögtön abbahagytam, mert a rendőr nem volt valami mókás hangulatában.
- Nem New Yorkban vagy Kislány! El kellene, hogy vigyelek a kórházba szerintem beverhetted a fejed.
- Ó, nem kell, hívok egy taxit és majd felhívom anyukámat már biztos vár és aggódhat. – Felálltam és a fejembe ismét szúró fájdalom csapott, de nem törődve semmivel, az ajtó felé vettem az irányt.
- Várj! Itt van a gitárod és egy borítékkal. – szólt utánam Charlie kapitány.
Visszafutottam felkaptam cuccaimat, majd ismét a kijárat felé kacsintgattam.
– Nem szeretnél még maradni? Nyugodtan maradj, csak nekem el kell mennem, dolgozni, de a lányom hamarosan hazajön. Éppen a barátnőjénél van.
- Nem, amúgy sem szeretnék zavarni, de nagyon köszönöm, hogy segített! Viszlát! Remélem, még találkozunk, bár nem hiszem, hogy itt NY-ben sűrűn találkoznak az emberek csak úgy véletlenül. – Intettem egyet, majd kiléptem.
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd körülnéztem, hogy a város melyik részén is vagyok pontosan. A szemeim elkerekedtek, amikor megláttam a lepukkant – New Yorkhoz képest – falucskát, ahova kerültem. Arcomat megfújta a hideg, csípős szél, ami még rátett egy lapáttal a meglepettségemre, amit inkább ijedtségnek neveznék. Gyorsan a kilincs után kaptam, majd berohantam a házba.
- Uram?! Hol vagyok? – Néztem rémült szemekkel a férfira, aki a slusszkulcsot a kezében tartva igyekezett a bejárati ajtó felé.
- Forksban. Hol máshol? – mondta enyhén cinikusan, majd félmosolyra húzódott a szája.
Gitárom kiesett a kezemből. Charlie… Forks… Phoenix… Charlie lánya…
- Lehetne egy kérdésem? – Válaszra nem várva azonnal feltettem. – A lányát nem úgy hívják, hogy Bella?
- De, úgy hívják, de te ezt honnét tudod?
Mit mondjak neki. Robin, te agyalágyult vörös liba, miért nem gondolkozol?! Szemeimet össze-vissza forgattam, majd eszembe jutott egy elég hihető történet.
- Nos, Én új vagyok a városban, most költöztem ide és hallottam pár diákról az iskolából – mekegtem a mondókámat, de ha Ő az a Charlie, akire gondolok, akkor könnyen beveszi a hazugságot, de most, hogy jobban megnézem egyáltalán nem olyan, mint a filmben. Bár Billy Burke jó Charlie, de most, hogy láttam az igazit…
- Ó, akkor köszöntelek a városban. Remélem, még látjuk egymást, de most tényleg sietek.
Felkaptam a gitárt, majd elindultam az ajtó felé és be akartam csukni az ajtót, de Charlie is jött utánam. A zsebében megcsörrent a telefon.
- Bella!? Kicsit késel? De ne maradj sokáig. Holnap iskola.
Elindultam, de amikor elment visszamentem a házhoz és alaposan megnéztem „A Házat”, amiben a történet egy része játszódik.
Fogalmam sincs hogyan kerültem ide, de most el kell mennem keresni egy szállást és utána beiratkozni az iskolába, mielőtt lebukok, mellesleg ruhákat is kell szereznem.
A városban találtam egy takaros motelt, amiben megszállhattam. Abból a pénzből fizettem, amit abban a borítékban találtam, amit Charlienál hagytam.
Felmentem a bérelt szobámba. Kitártam az ajtót és egy eléggé régi, de rendezett környezet tárult elém. Szép takaros ágy, mellette egy zöld kanapé, azzal szemben pedig egy kicsi TV. A fürdőbe éppen hogy beláttam, de szépen csempézett volt és nem volt penészes egyáltalán. Beléptem, levettem a cipőm, majd a gitáromat az elég rozzant kanapé mellé fektettem le és óvatosan a zipzárt kezdtem el húzni. Nem is mertem belegondolni, hogy akár összetörhetett a gitárom. Felnyitottam a fedelét, és Hál’ Istennek nem történt semmi baja. Kivettem a helyéről és kezembe kaptam, a húrokat lefogtam és az egyik kedvenc számomat kezdtem el játszani.
***
Másnap reggel a rozzant kanapén ébredtem kezemben a gitárommal, amit úgy szorongattam, mint a legféltettebb kincsemet. Ránéztem az ősrégi vekkerre és még csak 7:22 volt. Bementem a fürdőbe és kicsit megigazítottam magam, mintha friss és üde lettem volna, pontosan olyan, mint egy reklámarc.
Elindultam – kivételesen gitár nélkül – az iskola felé, de közben rájöttem, hogy nem tudom, hogy hol van az iskola. Körülnéztem egy öreg néni ballagott éppen egy vegyesbolt felé. Átrohantam az utón dacolva a „hű de hatalmas” forgalommal.
- Elnézést! Kérem, meg tudná mondani, hogy merre van a forksi gimnázium? – Lágyan megérintettem a vállát, mintha egy ókori váza lenne.
- Persze kedveském! Menjen itt egyenes és utána kétszer balra. – Mosolygott rám a néni.
- Nagyon szépen köszönöm! Remélem, még összefutunk.
Nem is volt olyan messze, mint gondoltam. Nagyon furcsa érzés kapott el, amikor beléptem az ajtaján. Hátra néztem a vállam fölött, és akkor láttam meg a piros Chevrolet Chevy-t, amint beparkol. Bella kiszállt belőle, és lehajtott fejjel nem törődve a rá tapadó szempárokkal előre indult. Előre futottam, nem akartam találkozni vele. Fogalmam sincs miért, de nem. Pedig csak egy átlagos diáknak nézett volna. Később vettem észre, hogy engem is ugyanúgy követnek a szemek. Kicsit frusztrált a tudat, hogy mindenki engem bámul.
Megpróbáltam valakit megszólítani, hogy elmondja, merre találom az igazgatói irodát, de mindenki lenézően – vagy félénken, bár ez száz emberből egy volt – tekintett rám.
Becsöngettek, mindenki eszeveszett rohanásba kezdett a termébe, gondolom, nem akarnak késni a félév közepén. A folyosók kiürültek és észrevettem a jelzőfeliratokat, amik segítenek az újonnan jött diákoknak.
Elindultam a zöld nyilak irányába és egyszer csak megláttam egy szépen kidolgozott bükkfából készült ajtót, melyen az igazgatónő neve díszelgett. Óvatosan kopogtam, majd invitáló szavakat nem hallva hosszas várakozás után sem benyitottam. Rögtön megpillantottam a hatalmas ezüstszínű íróasztal mögött gubbasztó negyvenes éveiben járó nőt.
- Jó napot kívánok! Nem akarok zavarni, csak most költöztem a városba és szeretnék beiratkozni az iskolába, ha ez lehetséges. – Csendesen behajtottam az ajtót, hogy ne zavarjam meg a körülöttem honoló csendet és nyugalmat.
- Kérem, foglaljon helyet Ms. …
- Reynolds – segítettem ki az igazgatónőt.
- … Ms. Reynolds.
Leültem az egyáltalán nem kényelmes fém retro székre hajazó „műalkotásra”.
- Hogyan szólíthatom? Jobban szeretem a leendő és jelenlegi diákokat a keresztnevükön szólítani. – Rákönyökölt az asztalára, majd mélyen a szemembe nézett, mintha valami átkot szórt volna rám. Teljesen megbabonázott sötétbarna pillantásával.
- Öhm… Szólítson csak Robinnak – mondtam kicsit megkésve.
- Nos, honnan jöttél Robin?
Fogalmam sem volt mit kellene felelnem erre a kérdésre ismételten – mint Charlienál – elkezdtem forgatni a szememet és a számba harapta.
Nem tudom, hogy honnét jött az ötlet, de azt éreztem, hogy Floridát kell mondanom.
- Meg tudnád mutatni a személyes okirataidat?
A levegő körülöttem hirtelen nagyon meleg lett. Izzadtságcsepp gördült végig a halántékomon, majd végig a nyakamon, be a pamut pulcsimba, ami gyorsan felszívta a cseppet. Felálltam, majd elkezdtem tapogatni a farmerből készült rövidnadrágom – bár enyhén hideg volt ahhoz, hogy ilyenbe koslassak Forksban – zsebeit. A jobb oldali farzsebemben éreztem valami négyszögletű dolgot. Belenyúltam, majd kivettem egy fekete pénztárcát. Kinyitottam és benne volt minden fontos iratom. Kivettem a személyimet és a diákigazolványomat, majd átnyújtottam az igazgatónőnek.
Szűz Anyám! Ez meg hogy történhetett? Megmertem volna esküdni, hogy nincsenek nálam az irataim.
- Nos, Robin, ezennel felvételt nyert a forksi gimnáziumba. – Felállt és pár papírt kapkodott össze és fénymásolt le. – Mindjárt odaadom az iskola térképét, az órarendjét és a házirendet.
Átvettem a papírokat, megköszöntem azokat és kiléptem az ajtón.
Az első órára már nincs értelme bemenni, de a második tesi. Remélem, ebben a ruhában enged majd tesizni a tanár, nem akarom rögtön igazolatlannal kezdeni.
A térképet kémlelve indultam el a még mindig nyugodt folyosókon, hogy ne a rám meredő szemek közt kelljen kóvályognom.
Sikeresen elértem a tornateremhez és az öltözőket is megtaláltam. Leültem egy kényelmes fotelbe, majd vártam, hogy kicsengessenek. Hamar eltelt az idő, pedig még húsz perc még vissza volt.
Kicsengettek. Ismét tömegnyomor alakult ki a szűk átjárókon és én próbáltam bejutni az öltözőbe. Lassan ráeszméltem, hogy Bellával fogok egy osztályba járni és óráink nagy része is ugyanaz lesz. Azzal nyugtattam magam, míg nem találkozunk, hogy úgy sem ismerne meg, hiszen életében nem látott, csak én ismerem őt.
Beözönlött a sok lány. Belépett Jessica és mögötte pedig Angela. Nagyon zavarba jöttem a látványuktól, de ők rám se hederítettek.
A csaj-csorda végén ott lépegetett Bella. Az a Bella, aki nemsokára rájön a titokra, aki Olaszországban fog küzdeni a Volturi ellen, aki Jacob életét teljesen tönkreteszi.
Néztem, ahogy lehajtott fejjel félénken toporog valami helyet keresve magának. Megpillantott, majd rám mosolygott. Meglepődtem, hogy ennyire közvetlen az új iskolájában.
- Szia, Robin! Egész nap téged kerestelek. Már találkoztál Charlieval? Mintha rád illett volna a leírása, az „eltévedt lányról”. – Lehajolt a fejemmel egy vonalba és két puszi mellett lágyan magához ölelt.
Köpni-nyelni nem tudtam az meglepettségtől. Az ölelést nem tudtam viszonozni, mert mintha megfagyott volna bennem a vér, egy pillanatra kihagyott a szívem.
- Szorítasz nekem egy kis helyet?
- Öhm… izé… szia… Bella. I… igen eléggé ködös volt az agyam akkor. Igen találkoztam vele, de nem mutatkoztam be neki. Kicsit berezeltem. – Arrébb húzódtam, hogy le tudjon mellém ülni.
Honnét ismerhet engem? Mi történik velem? Mi ez az egész?