11. fejezet
(Ez a fejezet, egy kicsit megváltoztatja az alap sztorit, mármint nem igazán, mert olyan információt tartalmaz, amire a széria során nem derül fény. Ez csak egy feltételezés!)
- Szia Jake! Lemehetnék hozzátok La Pushba? Szeretnék valamit kérdezni tőled – mondtam a telefonba.
- Gyere persze! Valami baj van?
- Nem nincs, csak Bella elment nincs itthon és elkértem tőle a kocsiját, had menjek vele egy kicsit, és azt nem mondta, hogy hozzátok nem mehetek, szóval…
- Rendben akkor várlak! – majd letette a telefont.
Gyorsan felkaptam egy műzliszeletet, mivel a suliban nem ettem semmit. Megkerestem a slusszkulcsot, majd kezembe vettem a kabátot. Nem húztam fel, mert kivételesen kellemes idő volt és néha-néha még a Nap is előbújt a sűrű felhőlepel alól, csak az volt a baj, hogy már csak pár óráig élvezhettem a melengető sugarakat. Bepattantam a kocsiba, majd elindultam La Push felé. Egész végig azon gondolkoztam, hogy mit fog szólni Jacob ahhoz, amit meg szeretnék tőle megkérdezni. Útközben bekapcsoltam a rádiót, de az csak recsegett, úgyhogy inkább kikapcsoltam. Már csak 3 kilométer volt hátra, amikor Bella autója lerobbant.
- Ezt nem hiszem el! Most mit csináljak? – Elkezdtem matatni a kabát zsebeiben, majd kis idő múlva megtaláltam a telefonomat. – Ez nem lehet! Nincs térerő!
Ledobtam az ülésre, majd kiszálltam a kocsiból és bevágtam az ajtót.
- Lassan besötétedik és nem tudok semmit sem csinálni, de ha nem megyek haza és Jacobhoz sem érek oda, akkor csak észreveszik. Lehet el kellene indulni La Push felé… egyszer csak oda érek.
Kivettem a kabátomat és a telefonomat a kocsiból, majd bezártam és elindultam az útmentén. A megszokottnál hamarabb sötétedett be az ég és a telefonomon kívül semmi fényforrás nem volt nálam. A szél is feltámadt egy idő után. Úgy gondoltam jobban járok, ha a kabátot rendeltetésszerűen használom és nem csak a karomban tartom, így felhúztam, majd kezeimet összefontam. Nem vagyok igazán félős típus, de abban a pillanatban mégis úgy éreztem, mintha valaki figyelne és arra várna, hogy lecsapjon rám. Pontosan nem tudtam megmondani, hogy hány kilométert mentem, de már fél órája úton voltam és egy nyavalyás kocsi sem hajtott el errefelé. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.
Merre induljak? Hova menjek?Egy hirtelen pillanatban, mintha hallottam volna valami zajt a hátam mögül. Először arra gondoltam, hogy a szél „szórakozik” velem, szóval nem törődve semmivel öntudatosan – ám remegő térdekkel – haladtam előre. Talán a kíváncsiság hajtott, de úgy éreztem meg kell fordulnom. Így is tettem. Nem láttam semmit egy ideig. Aztán, ahogy elkezdtem abban a csöppnyi fényben fokuszálni a távolra, izzó szemeket vettem ki, melyek egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, amelyből arra következtettem, hogy az a valaki vagy inkább valami közeledik hozzám. Megfordultam és elkezdtem rohanni. Nem volt más választásom, így az erdő sűrűjébe vetettem be magam. Egy idő után, mintha eltűnt volna az üldözőm, így megálltam és kifújtam magam. Elkezdtem keresni az országutat, bár a vaksötétben nem tudtam tájékozódni. Az eget is felhőtakaró borította, így csöppnyi esélyem volt arra, hogy visszatalálok oda, ahonnan elindultam.
Pontosan 49 percet bolyongtam, mire visszaérkeztem a kocsihoz, de amikor megláttam, hogy mi van mellette felsikítottam, majd akaratlanul is befogtam saját számat. Ez már teljesen felesleges volt. Kiszúrt. Ismételten láttam a ragyogó szemeket, amelyek megcsillannak a ki-ki bukkanó Hold fényében. Most már tudtam, hogy mivel állok szemben és éreztem nincs menekvésem. Óvatosan feltápászkodott a földről, majd hátrálni kezdtem, de ezzel párhuzamosan ő felém tartott, csak annyi különbséggel, hogy egy lépte akkora volt, mint nekem három. Nem néztem hátra… Talán azért, mert féltem, ha leveszem róla a tekintetem eltűnik a előlem és váratlanul jön a halál bármely oldalról, vagy egyszerűen azért, mert megigézett e csodálatos szempár. Már csak pár méterre volt tőlem, és már teljesen ki tudtam venni a méreteit a vérfarkasnak, aki velem szemben van és vicsorogva felém szaglászik. Elkezdtem gondolkodni, hogy miért került ide ez a farkas.
Talán elkóborolt egy másik vámpírokkal teli városból? Lehet Alaszkából jött! Vagy… Nem az képtelenség!
Amíg gondolkoztam egy pillanatra magam elé néztem, és levettem tekintetemet a vadról. Ezt rosszul tettem, mert, ahogy sejtettem eltűnt. Egyre jobban kitört rajtam a pánik és nem tudtam merre nézzek, honnét várjam a támadást. Jobbnak láttam beszállni a kocsiba, amíg nem őrzi a farkas. Lassan, nehogy rájöjjön a tervemre elindultam. Már az országúton voltam, amikor egy éles vonyítás rázta fel az erdő lakóit. Szinte az egész világ elkezdett menekülni. Madarak repültek fel az égre, melyeknek csak a szárnyverdeséseit hallottam, de tőlem alig öt méterre egy kisebb csapat őz suhant át az úton. A szél ismét feltámadt, és ahogy a fák elkezdtek hajladozni az orkán hatására, úgy éreztem mintha ők is menekülni próbálnának, csak nem tudnak. Rettegésemet még jobban fokozta a szél süvítése, mely egy vészjósló nő sikítására emlékeztetett. Nem bírtam tovább sétálni elkezdtem rohanni. Sikeresen elértem a kocsiig, és még ki is tudtam nyitni az ajtót. Beültem bekapcsoltam a fényszórókat, hátha ez elijeszti. Bár szerintem ezt nem gondoltam komolyan, csak nekem adott egy kis megnyugvást. Az éjszaka egy apró részéről lehullt a lepel és minden felszínre került, amíg a fény elért. Szinte már a legrosszabbra is fel voltam készülve, azaz a halálra. Még kimondani is rossz ezt a szót… Halál. Lassan fél órája ülök a kocsiban és nem történt semmi. Egyre fáradtabb és fáradtabb lettem, de az egyik pillanatban, mintha a kocsi egy icipicit kilengett volna. Ez kicsit felélénkített, de ezt csak a nagyon erős szélre fogtam. Igen, csak az is lehetett. Olyan lehetetlen dolgokat próbáltam magamnak bemagyarázna, csak azért, hogy megnyugodjak, amit még egy kisgyerek sem hisz el. A kocsi hirtelen 180 fokos fordulatot vett. Ismételten sikítás hagyta el a számat, de szinte elnyelte a hatalmas zörej a hangomat. A farkas visszatért, majd ráugrott a furgonra. Hatalmas körmei kopogtak az alumínium-lemezen, mely már így is csupa rozsda volt. Egyszer csak leugrott, majd lehajolt és az anyósülés felöli oldalon farkasszemet nézett velem.
- Kérlek Bella, bocsájtsd meg nekem, amit tettem. Nem volt jogom ezt tenni veled és az életeddel! – mondtam, mintha bárki is hallotta volna, majd egy könnycsepp hullott rá az enyhén véres hajamra, mely az arcomon lévő apró vágásokból csepegett hajamra és vegyült el így is vörös hajam színével.
