15. fejezet
Ha valaki azt állítja, hogy bálba menni könnyű dolog, az hazudik. Már az mekkora macerával jár, hogy az ember lánya kiválassza A tökéletes ruhát. Legtöbbeknek nem adatik meg életük során, hogy estélyiben pompázzanak, mint mondjuk a hollywoodi sztároknak, akik fidres-fodros ruhakölteményeikben tündökölnek a vörös szőnyegen, már-már földöntúli szépségüket vakuk százai örökítik meg az utókor számára. Persze ők ezt biztos unják, de mi otthon a tévé vagy a számítógép előtt ülve csorgatjuk a nyálunkat, és azon mélázunk, hogy lehetnek ilyen gyönyörűek, ilyen tökéletesek, mikor nekünk csak ez a végtelen unalomba vesző szürke élet jutott. De egyszer mindenki életében eljön az idő, legyen az csak egy szimpla kis gimis bál, ami olyan felhőtlen pillanat lesz, hogy az egész világ sem lenne elég, hogy végigkísérje.
Persze ebben az eldugott apró városkában, mint Forks, ruhát találni olyan, mint vízt keresni a sivatagban, nem véletlenül mentek a csajok múltkor Port Angelesbe vásárolni. Most viszont abszolút nem volt kedvem oda elkocsikázni Bellával, plusz ha figyelembe vesszük azt a pocsék ruhakínálatot, amit a Twilight filmben láthattunk, sok értelmét nem láttam. Úgy döntöttem, hogy inkább megvarratom az álomruhát.
Forksban sem megy ez egyik napról a másikra, így 1 hét alatt elkészülni a végeredménnyel azonnali beavatkozást kíván. Szerencsére jó, ha akad egy nevelőapa, akibe nem mellesleg a varrónő bele van zúgva, szerinte olyan szexis azzal a förtelmes bajuszkával a szája fölött (persze förtelmesnek csak én nevezem, mert nekem nem jön be semmilyen arcszőrzet). Ilyenkor nem lehet mást tenni, csak kihasználni a helyzetet, és lefixálni egy randit Swann rendőrfőnök úrral, aki természetesen majd utólag fog értesülni a dologról. Belláért talán megtenné mindenféle trükk nélkül is, így viszont kellemetlen helyzetbe keveredne és Ő azt nem élné túl. Egyébként is ráfér már a kikapcsolódás, Judith igazán bájos nő, a 30-as évei elején jár, és képes arra, hogy egy olyan remetét, mint Charlie 21. századi emberré tegyen. Na jó, ez talán egyenlő a lehetetlennel, a könyv szerint sem jön össze Charlie senkivel, de hátha 1-2 éjszaka erejéig megszabadulhatunk tőle otthonról. Bár nem mintha Bellát zavarná a pasizásban, hogy otthon van. Engem bezzeg?!
Bella már teljesen oda meg vissza volt az Edwarddal töltendő délutántól. Én már tudtam, mi fog történni, így egyik nap óvatosan a vámípr tudomására hoztam, hogy kezelje a helyzetet a legprecízebben.
- Becsszóra. - ígérte meg, tekintetében őszinteség ült.
- De forró lesz a helyzet. - mondtam nyomatékosan. - Bella... nagyon szenvedélyes tud lenni. - majdnem nevettem, mikor ezt kimondtam. Miért nem vallottam be az igazat? Edward, drága, Bella le fog téged teperni. Komolyan nem sok tartotta, hogy hangosan fel ne vihogjak. Bella távolról szende szűznek tűnik, de Edwarddal úgy viselkedik, mint valami nőstény állat. Tényleg nem kéne folytatni ezt a gondolatmenetet, mert röhögés lesz a vége. Még jó, hogy Edward az én gondolataimat sem hallja.
1 nappal a bál előtt végre elkészült a ruha, és pontosan olyan lett, mint amilyennek megálmodtam. Nagyon boldog voltam. Suli után beugrottam Jakehez, hogy megnézzem, mi a helyzet, már napok óta nem találkoztunk, annyira lekötöttek az elfoglaltságaim. Bella kölcsönadta a frissen elkészült kocsiját. Jake amint meghallotta a piros fémszörny jellegzetesen mormogó hangját, már a verandán termett, még addig sem jutottam el, hogy leállítsam a motort. Mire elfordítottam a slusszkulcsot, fejét bedugta az ablakon, képén hatalmas vigyor terült szét, a szeme körüli alig látható mosolygós ráncok szinte angyalivá tették az arcát. Haja belógott az ablakból, és súrolta a vállamat, bizsergetően kellemes érzés volt.
- Rég jártam erre. - csak ennyit bírtam kinyögni. - Ööö... így hát most itt vagyok.
Látta rajtam a zavarodottságot, így mint mindig, cukkolni kezdett. Imádnivaló ez a srác.
-Hiányoztam mi? - létezik, hogy ennél is terebélyesebb legyen a vigyora? Nem tudtam mit mondani, zavaromban lehajtottam a fejem, aztán pár pillanat múlva magabiztosan felszegtem, felé fordultam, és finoman megtaszítottam.
- El az ajtótól ember! - kiáltottam rá pajkosan, ő pedig hátralépett egyet, kezét védekezően felemelte, én pedig kikászálódtam a kocsiból. Egymásra néztünk, és hangosan röhögni kezdtünk. Nem létezik, hogy Jakekel ne legyen jó a hangulat, nem kellenek hozzá szavak, nem kell hozzá semmi, egyszerűen az aurája kihozza a vidámságot mindenkiből. Egy szar nap után csak fel kell keresni Őt, és minden probléma a múltba vész.
Billy robogott ki a tolószékében, mi pedig igyekeztünk lehiggadni. A kocsira nézett, aztám rám irányult a figyelme. - Látom sikerült rendbehozni a kocsit.
- Igen. - válaszoltam. - Szerencsére csak a behorpadt részeket kellett kijavítani. Csodálom, hogy oda merték adni, ahhoz képest, hogy elrendeztem a múltkor. - próbáltam tréfálkozni. Jake bevette, ez volt a lényeg, Billy meg tudta, hogy tudom, amit nem kéne tudnom. Ha tudná még mi mindent tudok, amit ő nem!
2010. július 6., kedd
2010. május 29., szombat
14. fejezet
14. fejezet
Reflexszerűen a mellkasához szorítottam a kezem, mintha az én kis gyenge emberi erőmmel eltaszíthatnám magamtól Edwardot. Csak egy hosszú ujjú póló feszült a testén, a vékony anyagon át szinte a kezembe áramlott bőrének kellemetlen hűvössége, mintha legalábbis valami hűtőből kivett dolgot (mirelitcsirkét) tapogattam volna. Bellának pocsék ízlése van, belegondolni sem mertem, milyen lehet, mikor egy jégcsap ölel, amitől újra és újra borzongás járja át egész lényemet, de nem a vágy, bizsergető édessége, hanem a mindent kioltó jeges hideg. Észrevette mozdulatom szándékosságát, és rögtön hátrált egy lépést, amitől némileg oldódott bennem a feszültség.
- Ezt NE csináld többet! - sziszegtem a fogaim között szűrve nyomatékosan a szavakat, hogy értelmüket örökre az eszébe vésse. - Tudom, hogy Bellára gerjedsz, de azért bennem is folyik elég vér ahhoz, hogy egy vámpír elcsábulhasson. Szóval NE ijessz meg így legközelebb, mert rosszul sülhet el a dolog...
- Bocsánat - mondta a megbánás legapróbb jele nélkül. - Nem szoktam meg az emberektől az... elutasítást.
Beláttam, hogy komolyan gondolja, amit mond, hiszen Bella inkább a nyakába ugrik, semmint távol maradjon tőle, az emberek pedig nem tudják a Cullenekről, hogy vámpírok... szóval okuk sincs kerülni őket.
- Semmi gond. - tettem magam túl a kellemetlen szitun. - Mit szeretnél tőlem?
- Én csak... szóval te meg Bella... - kezdett bele, de félbeszakítottam a mondandóját.
- Jaj ne. Kérlek, Edward, ne játszd itt el nekem a közvetítőt... - most ő nem hagyott szóhoz jutni.
- Nem Bella küldött. Ha tudná, hogy beszélek veled, minden bizonnyal megölne. - a szája mosolyra húzódott, a tekintetéből jól kivehető volt, hogy képzeletben lejátszotta maga előtt, milyen is lenne Bella, ha megtudná, hogy épp mit csinál. A gondolatra nekem is jókedvem támadt, így halkan felkuncogtam.
- Nem tudom mi van veletek, de ez már nem normális állapot, hogy napok óta még csak egymásra sem néztek. Bellából semmit sem tudtam kihúzni.
- És miből gondolod, hogy belőlem fogsz? - nem bírtam megállni, hogy el ne fintorodjak.
Felvillantotta, hű-de-szexi-vagyok-vesd-rám-magad mosolyát, ami velem szemben hatástalan volt, de azért úgy döntöttem felvilágosítom a problémát kiváltó okról.
- Nos... az igazat megvallva... miattad.
- Miattam? - őszintén megdöbbent. Mondjuk nem értem, hogy miért, hiszen ő is tudja, hogy helytelen együtt lenniük.
- Tudod... én csak próbálom megvédeni Bellát. Mindketten tudjuk, hogy nem szabadna még csak a közelében sem lenned. És ahelyett, hogy a biztonságát helyeznéd a személyes vágyaid elé, egyre közelebb kerültök egymáshoz, és Bella... Bella annyira önfejű, hogy ha te semmit nem teszel ezellen, én még annyit sem tehetek. - láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de nem hagytam, hogy szóhoz jusson. - Figyelj, én tudom, hogy szerelmes vagy Bellába. Ő is az beléd... úgyhogy túljutottunk azon a ponton, mikor vissza lehetne csinálni az egészet. Voltak bizonyos helyzetek, amikor még közbe akartam avatkozni, mint Port Angeles, mert tudtam, hogy mi fog történni, de hiába erőlködtem, nem sikerült, és végül csak nekem származott bajom belőle. Megpróbáltam egy utolsó kísérletet tenni pár napja, de fölöslegesen. Csak annyit értem el vele, hogy Bella felkapta a vizet... és most nem beszélünk. Majd elmúlik. Ez a Ti dolgotok, többé már nem az enyém.
- Nem is tudom mit mondjak...- Kezdte el. Szégyellte magát, de ha egyszer az ember megtalálja az igazit... sosem a józan ész nyeri a meccset a szívvel folytatott elszánt harcban.
- Csak vigyázz rá a jövőben. Lesznek majd nehézségek, amiket együtt átvészeltek majd. - tényleg vígasztalóan a vállára tettem a kezem? Meghibbantam?
Ekkor Bella lépett ki az ajtón, kezében a kukával. Nyilván ki akarta önteni a szemetet. Meglátott minket, és hirtelen megtorpant látván, hogy kezem Edward vállán nyugszik. Gyorsan elrántottam onnan, és úgy rebbentünk szét, mint akik tilosban járnak. Mire Edward Bella felé fordult, gyötrődést sugárzó arcvonásai tökéletes simaságba rendeződtek.
- Hozzád jöttem, Bella. Csak beszélgettünk egy kicsit Robinnal.
Megindult a lány felé, akinek szeme gyanakvással volt teli, én pedig Edward mögött haladva gondosan kikerülve Bellát léptem be az ajtón.
***
Másnap álmos szemekkel battyogtam a konyhába, a tűzhelynél Bella dobott össze valami ínycsiklandozó illatot árasztó harapnivalót. Charlie már az asztalnál ült a reggeli újságot olvasva.
- Jó reggelt! - köszöntem kótyagosan, Charlie biccentett, Bellától pedig semmit sem vártam, éppen ezért lepett meg, mikor viszonozta a köszönésem. Valószínűleg elég hülye képet vághattam, mert azon kaptam magam, hogy mindketten rajtam röhögnek.
- Kíváncsi lennék, mi ilyen mókás - dünnyögtem, ők pedig sunyin összenéztek, és tovább vigyorogtak. Bella hamarosan mindenki tányérjára kimerte az adagot, amit jóízűen befaltunk. Két falat között felém fordult, és megkérdezte: - Beszélhetnénk később?
Igent feleltem. Kíváncsi voltam, mi ez az egyik napról másikra bekövetkezett pálfordulás. Edward tuti beszélt vele. És amit Edward mond, annak nem lehet ellenállni... Pfff.
Felöltöztem, Charlie pedig elvitt minket a suliba, hiszen Bella kocsija totálkárosra törött a Sammel történt incidens során. Itt nem beszélhettünk. Swann rendőrfőnök kitett minket, Bella pedig félrehúzott az egyik bokornál. Korán odaértünk, így még nem lézengtek sokan, bőven volt időnk egy hosszabb elbeszélgetésre.
- Robin. - kezdett bele. Nem igazán tudta, hogyan is fogalmazzon, nehezen találta a szavakat. - Szóval... tudom, hogy csak... csak jót akarsz nekem. De én totálisan bele vagyok zúgva Edwardba, és bár halvány lila gőzöm sincs, hogy mit lát bennem, egy ilyen szürke, semmilyen csajban, mint én, de azt hiszem... úgy érzem, hogy kedvel. És... nekem vele kell lennem, nem bírom ki nélküle. És tudom, hogy van benne valami furcsa, és ő más, mint az átlagos srácok, de ez engem abszolút nem érdekel. Szeretem őt, ennyi. Nem tudok és nem is akarok tenni ellene... és neked el kell fogadnod ezt. Tudok vigyázni magamra.
- Tudom, hogy tudsz, csak... nem feltétlenül helyes az, amit teszel. De te olyan önfejű vagy, és csakazértis a vesztedbe rohansz... - vártam, hogy ismét felkapja a vizet. De nem tette. Meglepődöttségemre inkább kis mosoly bújt meg a szája sarkában.
- Na igen. Tudom, hogy hülye vagyok, és makacs, és nem hallgatok senkire, de én már csak ilyen vagyok.
- Most az egyszer igazat adok neked. - mindketten felvihogtunk. Edward diszkréten hátul meghúzódva figyelt bennünket, látszott rajta a megkönnyebbülés, szívből örült, hogy végre kibékültünk.
- Itt van Edward. - mondtam Bellának arra biccentve, ahol a fiú állt.
- Ugye nem bánod?
- Nem, menj csak. Majd töri után beszélünk.
Bella boldogan rohant Edwardhoz, aki közben engem figyelt. - Köszönöm. - suttogtam az emberi fül számára hangtalanul, ám egy vámpírnak nem okozott gondot, hogy meghallja. Edwardnak felfelé kunkorodott a szája. Majd Bella szemébe nézett, és olyan szerelem sugárzott át az arcán, hogy a kívülállónak nyilvánvaló volt, hogy őket egymásnak teremtette a sors. Vagy legalábbis Stephenie Meyer.
Az emberek megbámulták őket, de ez egyiküket sem zavarta. Mintha megszűnt volna körülöttük a világ.
Töri után Bella letelepedett az asztalomra, és úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. A Jake-kel töltött időről faggatott, hogy mit csináltunk minden egyes délután, én pedig beszámoltam róla, hogy semmi különöset, csak néztem, ahogy Jake szerel, beszélgettünk az "élet nagy dolgairól", valamint tévéztünk. Felvetette, hogy mi lenne, ha nem lógnék minden délután Jakekel, hanem szervezhetnék vele közös programokat is. Nem bírtam megállni, hogy el ne csacsogjam neki, hogy bálra megyek az indiánfiúval, ő pedig különösen lelkes lett. Tetszett a reakciója, hiszen jól tudom, mennyire unta a bevásárlást Port Angelesben, most viszont őszintén kedve lett volna valami dögös ruhát találni nekem a különleges alkalomra.
- Jaj, képzeld, engem meg a srácok nem hagynak békén. Mindenki velem akar menni a bálba... éééééés NEM BÍROM!!! - fakadt ki. Röhögnöm kellett, mert még jól emlékeztem, mennyire bosszankodott Bella, hogy senki sem érti meg, hogy a hétvégén Seattle-be készül, és nem csak mentségként hazudozza ezt a többieknek.
Reflexszerűen a mellkasához szorítottam a kezem, mintha az én kis gyenge emberi erőmmel eltaszíthatnám magamtól Edwardot. Csak egy hosszú ujjú póló feszült a testén, a vékony anyagon át szinte a kezembe áramlott bőrének kellemetlen hűvössége, mintha legalábbis valami hűtőből kivett dolgot (mirelitcsirkét) tapogattam volna. Bellának pocsék ízlése van, belegondolni sem mertem, milyen lehet, mikor egy jégcsap ölel, amitől újra és újra borzongás járja át egész lényemet, de nem a vágy, bizsergető édessége, hanem a mindent kioltó jeges hideg. Észrevette mozdulatom szándékosságát, és rögtön hátrált egy lépést, amitől némileg oldódott bennem a feszültség.
- Ezt NE csináld többet! - sziszegtem a fogaim között szűrve nyomatékosan a szavakat, hogy értelmüket örökre az eszébe vésse. - Tudom, hogy Bellára gerjedsz, de azért bennem is folyik elég vér ahhoz, hogy egy vámpír elcsábulhasson. Szóval NE ijessz meg így legközelebb, mert rosszul sülhet el a dolog...
- Bocsánat - mondta a megbánás legapróbb jele nélkül. - Nem szoktam meg az emberektől az... elutasítást.
Beláttam, hogy komolyan gondolja, amit mond, hiszen Bella inkább a nyakába ugrik, semmint távol maradjon tőle, az emberek pedig nem tudják a Cullenekről, hogy vámpírok... szóval okuk sincs kerülni őket.
- Semmi gond. - tettem magam túl a kellemetlen szitun. - Mit szeretnél tőlem?
- Én csak... szóval te meg Bella... - kezdett bele, de félbeszakítottam a mondandóját.
- Jaj ne. Kérlek, Edward, ne játszd itt el nekem a közvetítőt... - most ő nem hagyott szóhoz jutni.
- Nem Bella küldött. Ha tudná, hogy beszélek veled, minden bizonnyal megölne. - a szája mosolyra húzódott, a tekintetéből jól kivehető volt, hogy képzeletben lejátszotta maga előtt, milyen is lenne Bella, ha megtudná, hogy épp mit csinál. A gondolatra nekem is jókedvem támadt, így halkan felkuncogtam.
- Nem tudom mi van veletek, de ez már nem normális állapot, hogy napok óta még csak egymásra sem néztek. Bellából semmit sem tudtam kihúzni.
- És miből gondolod, hogy belőlem fogsz? - nem bírtam megállni, hogy el ne fintorodjak.
Felvillantotta, hű-de-szexi-vagyok-vesd-rám-magad mosolyát, ami velem szemben hatástalan volt, de azért úgy döntöttem felvilágosítom a problémát kiváltó okról.
- Nos... az igazat megvallva... miattad.
- Miattam? - őszintén megdöbbent. Mondjuk nem értem, hogy miért, hiszen ő is tudja, hogy helytelen együtt lenniük.
- Tudod... én csak próbálom megvédeni Bellát. Mindketten tudjuk, hogy nem szabadna még csak a közelében sem lenned. És ahelyett, hogy a biztonságát helyeznéd a személyes vágyaid elé, egyre közelebb kerültök egymáshoz, és Bella... Bella annyira önfejű, hogy ha te semmit nem teszel ezellen, én még annyit sem tehetek. - láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de nem hagytam, hogy szóhoz jusson. - Figyelj, én tudom, hogy szerelmes vagy Bellába. Ő is az beléd... úgyhogy túljutottunk azon a ponton, mikor vissza lehetne csinálni az egészet. Voltak bizonyos helyzetek, amikor még közbe akartam avatkozni, mint Port Angeles, mert tudtam, hogy mi fog történni, de hiába erőlködtem, nem sikerült, és végül csak nekem származott bajom belőle. Megpróbáltam egy utolsó kísérletet tenni pár napja, de fölöslegesen. Csak annyit értem el vele, hogy Bella felkapta a vizet... és most nem beszélünk. Majd elmúlik. Ez a Ti dolgotok, többé már nem az enyém.
- Nem is tudom mit mondjak...- Kezdte el. Szégyellte magát, de ha egyszer az ember megtalálja az igazit... sosem a józan ész nyeri a meccset a szívvel folytatott elszánt harcban.
- Csak vigyázz rá a jövőben. Lesznek majd nehézségek, amiket együtt átvészeltek majd. - tényleg vígasztalóan a vállára tettem a kezem? Meghibbantam?
Ekkor Bella lépett ki az ajtón, kezében a kukával. Nyilván ki akarta önteni a szemetet. Meglátott minket, és hirtelen megtorpant látván, hogy kezem Edward vállán nyugszik. Gyorsan elrántottam onnan, és úgy rebbentünk szét, mint akik tilosban járnak. Mire Edward Bella felé fordult, gyötrődést sugárzó arcvonásai tökéletes simaságba rendeződtek.
- Hozzád jöttem, Bella. Csak beszélgettünk egy kicsit Robinnal.
Megindult a lány felé, akinek szeme gyanakvással volt teli, én pedig Edward mögött haladva gondosan kikerülve Bellát léptem be az ajtón.
***
Másnap álmos szemekkel battyogtam a konyhába, a tűzhelynél Bella dobott össze valami ínycsiklandozó illatot árasztó harapnivalót. Charlie már az asztalnál ült a reggeli újságot olvasva.
- Jó reggelt! - köszöntem kótyagosan, Charlie biccentett, Bellától pedig semmit sem vártam, éppen ezért lepett meg, mikor viszonozta a köszönésem. Valószínűleg elég hülye képet vághattam, mert azon kaptam magam, hogy mindketten rajtam röhögnek.
- Kíváncsi lennék, mi ilyen mókás - dünnyögtem, ők pedig sunyin összenéztek, és tovább vigyorogtak. Bella hamarosan mindenki tányérjára kimerte az adagot, amit jóízűen befaltunk. Két falat között felém fordult, és megkérdezte: - Beszélhetnénk később?
Igent feleltem. Kíváncsi voltam, mi ez az egyik napról másikra bekövetkezett pálfordulás. Edward tuti beszélt vele. És amit Edward mond, annak nem lehet ellenállni... Pfff.
Felöltöztem, Charlie pedig elvitt minket a suliba, hiszen Bella kocsija totálkárosra törött a Sammel történt incidens során. Itt nem beszélhettünk. Swann rendőrfőnök kitett minket, Bella pedig félrehúzott az egyik bokornál. Korán odaértünk, így még nem lézengtek sokan, bőven volt időnk egy hosszabb elbeszélgetésre.
- Robin. - kezdett bele. Nem igazán tudta, hogyan is fogalmazzon, nehezen találta a szavakat. - Szóval... tudom, hogy csak... csak jót akarsz nekem. De én totálisan bele vagyok zúgva Edwardba, és bár halvány lila gőzöm sincs, hogy mit lát bennem, egy ilyen szürke, semmilyen csajban, mint én, de azt hiszem... úgy érzem, hogy kedvel. És... nekem vele kell lennem, nem bírom ki nélküle. És tudom, hogy van benne valami furcsa, és ő más, mint az átlagos srácok, de ez engem abszolút nem érdekel. Szeretem őt, ennyi. Nem tudok és nem is akarok tenni ellene... és neked el kell fogadnod ezt. Tudok vigyázni magamra.
- Tudom, hogy tudsz, csak... nem feltétlenül helyes az, amit teszel. De te olyan önfejű vagy, és csakazértis a vesztedbe rohansz... - vártam, hogy ismét felkapja a vizet. De nem tette. Meglepődöttségemre inkább kis mosoly bújt meg a szája sarkában.
- Na igen. Tudom, hogy hülye vagyok, és makacs, és nem hallgatok senkire, de én már csak ilyen vagyok.
- Most az egyszer igazat adok neked. - mindketten felvihogtunk. Edward diszkréten hátul meghúzódva figyelt bennünket, látszott rajta a megkönnyebbülés, szívből örült, hogy végre kibékültünk.
- Itt van Edward. - mondtam Bellának arra biccentve, ahol a fiú állt.
- Ugye nem bánod?
- Nem, menj csak. Majd töri után beszélünk.
Bella boldogan rohant Edwardhoz, aki közben engem figyelt. - Köszönöm. - suttogtam az emberi fül számára hangtalanul, ám egy vámpírnak nem okozott gondot, hogy meghallja. Edwardnak felfelé kunkorodott a szája. Majd Bella szemébe nézett, és olyan szerelem sugárzott át az arcán, hogy a kívülállónak nyilvánvaló volt, hogy őket egymásnak teremtette a sors. Vagy legalábbis Stephenie Meyer.
Az emberek megbámulták őket, de ez egyiküket sem zavarta. Mintha megszűnt volna körülöttük a világ.
Töri után Bella letelepedett az asztalomra, és úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. A Jake-kel töltött időről faggatott, hogy mit csináltunk minden egyes délután, én pedig beszámoltam róla, hogy semmi különöset, csak néztem, ahogy Jake szerel, beszélgettünk az "élet nagy dolgairól", valamint tévéztünk. Felvetette, hogy mi lenne, ha nem lógnék minden délután Jakekel, hanem szervezhetnék vele közös programokat is. Nem bírtam megállni, hogy el ne csacsogjam neki, hogy bálra megyek az indiánfiúval, ő pedig különösen lelkes lett. Tetszett a reakciója, hiszen jól tudom, mennyire unta a bevásárlást Port Angelesben, most viszont őszintén kedve lett volna valami dögös ruhát találni nekem a különleges alkalomra.
- Jaj, képzeld, engem meg a srácok nem hagynak békén. Mindenki velem akar menni a bálba... éééééés NEM BÍROM!!! - fakadt ki. Röhögnöm kellett, mert még jól emlékeztem, mennyire bosszankodott Bella, hogy senki sem érti meg, hogy a hétvégén Seattle-be készül, és nem csak mentségként hazudozza ezt a többieknek.
2010. május 20., csütörtök
13. fejezet (by Rileey)
13. fejezet
Elegem van. Csinálhatok én bármit is, hasztalan. Bár részese lettem a könyvnek, a karakterem, mely harmonikusan beilleszkedett a Swann családba, nem akadályozhatja meg, írhatja át a papíron leírtakat. A jövő eleve el van rendelve, megváltoztathatalan. Viszont az eddigiek alapján rájöttem, hogy teremthetek új helyzeteket, és velem is történhetnek olyasmik, amik együtt járnak a karakterem sorsával...
Most eljött az én időm, a saját életemet fogom élni, és kiélvezni, amíg csak lehet. Amíg Bella el nem rontja. Ő meg menjen üldözősdit játszani, majdnem meghalni, ha annyira akar.
A Sammel történtek olyan sokkolóan hatottak rám, hogy sokadszorra is megpróbáltam jobb belátásra bírni Bellát. De ő csak büszkén elfordította a fejét, és kibökte, hogy nem akar megint belemélyedni ebbe a témába, a beszélgetésünket lezártnak tekinti, pont. Többet nem szólt hozzám, és én sem hozzá. 4 napja nem beszéltünk. Szólhattam volna Edwardnak, hogy mi fog történni, de nem tettem. Bizonyára feleslegesen
próbálkoztam volna, hiszen Bella amilyen önfejű, biztos, hogy ugyanabba a helyzetbe keveredett volna valamilyen úton-módon, amibe eredetileg is fog. A suliban is kerültem őket, a szüneteket a barátaimmal töltöttem, az órák után pedig vagy otthon zárkóztam el valamelyik helyiségben, vagy meglátogattam Jacobot.
Sajnos Jake a jóindulatú természetéből kiindulva állandóan azt szajkózta, hogy ki kéne békülnünk, ráadásul meg sem magyarázhattam neki, hogy tulajdonképpen miért is vesztünk össze. Mondjuk, ha nagyon gyakorlatiasan akarok fogalmazni, tulajdonképpen össze se vesztünk, csak nem beszélünk. Nem ugyanaz.
Jake azonban hajthatatlan maradt, így elárultam a kulcsszót:
- Edward.
- Szóval Cullen miatt vesztetek össze?
- Nem. - feleltem.
- Most mondtad! - húzta fel a jobb szemöldökét, miközben értetlenül meredt rám.
- NEM vesztünk össze. Csak ő az oka annak, hogy nem beszélünk. - mondtam ingerülten.
- Miért, mi a baj vele?
- Hát... Bella bele van zúgva... - kezdtem óvatosan, és láttam, hogy nem tetszik neki. Jake odavan Belláért. Persze nem csoda, hiszen Bella a főhős, aki csinálhat bármit, minden pasi beleszeret. Ez hol igazságos velünk egyszerű mellékszereplőkkel szemben? - És Edward... mondjuk úgy... hogy nem jó társaság neki.
- Mit csinál vele az a...? - háborodott fel Jake.
- Á, semmit. Ő is kedveli Bellát. - Már-már pszichopata módon, tettem hozzá magamban, felidézve a Midnight Sunban olvasottakat, amiben Edward szemszögéből megtudhattuk, hogy úgy koslatott a lány után, mint valami perverz kukkoló. Bizarr ízlése van egyeseknek. - Csak van egy olyan érzésem, hogy rossz hatással lesz rá. Mármint nem a személyiségére, azt nem tudja befolyásolni, ahhoz Bella túl okos, és túl önálló... de annyira különböznek, hogy az a társaság... aminek Edward a részese... szóval nem hiszem, hogy jó lesz Bella számára.
- Értem. - mondta tömören, láttam rajta, hogy a hallottakon töpreng. Biztos meg fogja kérdezni, hogy miből gondolom ezt. Alig telt el pár pillanat, és fel is tette a kérdést.
- Csak érzem, hogy így van. És jók a megérzéseim.
Jacobban az volt a legnagyszerűbb, hogy megbízott az emberekben, nem akart kételkedni vagy hülyének nézni, egyszerűen rám nézett, a tekintetében pedig az tükröződött, hogy hisz nekem. És persze féltette Bellát.
- Mit tegyünk? - segíteni szeretett volna. De ez nem a mi dolgunk.
- Semmit. Én már megpróbáltam számtalanszor. Vége. Bellának nem fog baja esni... csak lesznek nehézségek, amikkel meg kell birkóznia. - válaszoltam. És neked is lesznek majd, amikor összetöri a szívedet a New Moonban - tettem hozzá magamban.
Úgy döntöttem itt az ideje témát váltani, és előadni a haditervet Jacobnak, ami azóta körvonalazódott a fejemben, mióta elhatároztam, hogy befejezem Bella pesztrálását.
- Ne is beszéljünk erről. Tudom, hogy Bella jóbarátod, nekem meg a tesóm, de ez már nem a mi dolgunk, és úgy érzem, mindent megtettem, amit csak lehetett. Úgyhogy beszéljünk másról!
- Oké. - mondta kurtán, de azért láttam rajta, hogy aggódik.
- Szóóóóval... mi lenne... ha te meg én... szórakoznánk?
- Most is azt csináljuk, nem? Állandóan itt lógsz... - mosolyodott el. Ha így folytatja, a padlóról kell felmosnia. Olyan lehengerlően édes!
- Lehet, hogy az indián rezervátumokban a ház körüli tevékenységeket szórakozásnak nevezik, de nálunk, városi embereknél otthonülésnek. Persze imádok veled lenni, de...
- Szóval imádsz velem lenni? - most már úgy mosolygott, mint a tejbetök. Kivillantak vakítóan fehér fogai, és én csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak a nyelve a számban matatna. Gyorsan el is szégyelltem magam, a fejem pedig vörös lett, mint egy cékla.
- Valaki zavarban van! - most már teli torokból nevetett. Szerintem a fejemnek egy az egyben ugyanolyan színe volt már, mint a hajamnak.
- Izé, szeretek veled lenni, oké? Ne csináljunk ügyet belőle. - Rá sem mertem nézni. Vártam egy kicsit, míg hevültségem alább hagyott.
- Tudod, érdekes... Bella mindig azt mondja, hogy túl fiatal vagyok hozzá. Téged meg abszolút nem zavar.
- Mert én nem vagyok Bella. És többet hallani sem akarok róla! Szívesebben hallanám a szádból azt, hogy Robin így, Robin úgy. - kidugtam rá a nyelvem.
- Szóval... azt akarom kérdezni, hogy nem akarsz velem eljönni a forksi gimi báljára? A lányok hívják a fiúkat, és megkérdeztem, jöhetnek-e külsösők, és igen, jöhetnek, ésésés én rád gondoltam. Te vagy a legjobb fiúbarátom. - mondtam el egy szuszra.
Nem gondolkozott sokáig rajta, bólintott. - Oké, menjünk. De ki is kell öltözni, mi? - erre a tényre elhúzta a száját.
- Ki bizony. De egy estére túléled! Táncolunk, meg eszünk, meg táncolunk, meg iszunk, meg táncolunk.... - látszott rajtam, hogy lelkes vagyok. Magam elé képzeltem a jelenetet, Jake izmos karja a derekamra
fonódik, szilaj teste hozzáfeszül kecses vonalaimhoz... maga a mennyország. Bella pedig akkor fut össze Jamesszel... Ja, nem is, akkor még csak a tisztásra mennek. De kit érdekel?
Lefixáltuk, hogy jövő szombatra szerezzünk be valami göncöt, nem csak én szenvedtem hiányt estélyiben, Jake sem az a típus, akinek a szekrényében öltönyök lógnak. Talán benézek Port Angelesbe valamikor.
Jake meg azt mondta, hogy szerez egyet La Pushban.
Az idő többi részét tanulással töltöttük, majd később néztünk valamit a tévében. Meg nem tudom mondani, hogy mi volt az, mert ahelyett, hogy a tévé képernyőn figyeltem volna az eseményeket, elmélyülten tanulmányoztam Jake egyelőre még kisfiús arcának lágy vonásait. Ezek hamarosan megkeményednek majd, figyelmeztettem magam, hogy kiélvezzem a pillanatot, az időt, amit együtt tölthetünk, amíg csak lehet. Nem vette észre, hogy mit művelek, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem lenne tudatában, talán sikeresen növeltem ezzel az egoját. Lehet, hogy ez a baj, én túl könnyen odaadnám magam neki, Bella meg nem, ő sokkal nagyobb kihívás, mint én valaha is lehetnék.
Hamarosan sötétedni kezdett, így indulnom kellett haza. Bár Charlie nem kifogásolta soha, ha leruccanok La Pushba, tudta milyen felelősségteljesen viselkedem, de suliidőben estére kimaradni nem bölcs dolog. Pláne ha valaki a rendőrfőnök házában lakik.
Mivel Bella kocsiját nem használhattam, és nem is akartam, hogy ő furikázzon, ezért mindig Jake hozott el, és ő is vitt haza.
- Akkor szia! Majd csörgök, mi a helyzet. - odahajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára, majd kipattantam a kocsiból. Ő is köszönt egy sziát, majd szép álmokat kívánt, kitolatott a felhajtóról és hamarosan már csak az egyre kisebb alakot láttam, ami befordult a következő sarkon és eltűnt. Megfordultam, és egyenesen Edward hideg márványtestébe ütköztem.
Köszönet Rileey-nak!
(Ui.: a kövit is Rileey írja, mert úgy gondoltuk, hogy én nem nagyon tudnám innen folytatni és már el van tervezve mi lesz!)
Elegem van. Csinálhatok én bármit is, hasztalan. Bár részese lettem a könyvnek, a karakterem, mely harmonikusan beilleszkedett a Swann családba, nem akadályozhatja meg, írhatja át a papíron leírtakat. A jövő eleve el van rendelve, megváltoztathatalan. Viszont az eddigiek alapján rájöttem, hogy teremthetek új helyzeteket, és velem is történhetnek olyasmik, amik együtt járnak a karakterem sorsával...
Most eljött az én időm, a saját életemet fogom élni, és kiélvezni, amíg csak lehet. Amíg Bella el nem rontja. Ő meg menjen üldözősdit játszani, majdnem meghalni, ha annyira akar.
A Sammel történtek olyan sokkolóan hatottak rám, hogy sokadszorra is megpróbáltam jobb belátásra bírni Bellát. De ő csak büszkén elfordította a fejét, és kibökte, hogy nem akar megint belemélyedni ebbe a témába, a beszélgetésünket lezártnak tekinti, pont. Többet nem szólt hozzám, és én sem hozzá. 4 napja nem beszéltünk. Szólhattam volna Edwardnak, hogy mi fog történni, de nem tettem. Bizonyára feleslegesen
próbálkoztam volna, hiszen Bella amilyen önfejű, biztos, hogy ugyanabba a helyzetbe keveredett volna valamilyen úton-módon, amibe eredetileg is fog. A suliban is kerültem őket, a szüneteket a barátaimmal töltöttem, az órák után pedig vagy otthon zárkóztam el valamelyik helyiségben, vagy meglátogattam Jacobot.
Sajnos Jake a jóindulatú természetéből kiindulva állandóan azt szajkózta, hogy ki kéne békülnünk, ráadásul meg sem magyarázhattam neki, hogy tulajdonképpen miért is vesztünk össze. Mondjuk, ha nagyon gyakorlatiasan akarok fogalmazni, tulajdonképpen össze se vesztünk, csak nem beszélünk. Nem ugyanaz.
Jake azonban hajthatatlan maradt, így elárultam a kulcsszót:
- Edward.
- Szóval Cullen miatt vesztetek össze?
- Nem. - feleltem.
- Most mondtad! - húzta fel a jobb szemöldökét, miközben értetlenül meredt rám.
- NEM vesztünk össze. Csak ő az oka annak, hogy nem beszélünk. - mondtam ingerülten.
- Miért, mi a baj vele?
- Hát... Bella bele van zúgva... - kezdtem óvatosan, és láttam, hogy nem tetszik neki. Jake odavan Belláért. Persze nem csoda, hiszen Bella a főhős, aki csinálhat bármit, minden pasi beleszeret. Ez hol igazságos velünk egyszerű mellékszereplőkkel szemben? - És Edward... mondjuk úgy... hogy nem jó társaság neki.
- Mit csinál vele az a...? - háborodott fel Jake.
- Á, semmit. Ő is kedveli Bellát. - Már-már pszichopata módon, tettem hozzá magamban, felidézve a Midnight Sunban olvasottakat, amiben Edward szemszögéből megtudhattuk, hogy úgy koslatott a lány után, mint valami perverz kukkoló. Bizarr ízlése van egyeseknek. - Csak van egy olyan érzésem, hogy rossz hatással lesz rá. Mármint nem a személyiségére, azt nem tudja befolyásolni, ahhoz Bella túl okos, és túl önálló... de annyira különböznek, hogy az a társaság... aminek Edward a részese... szóval nem hiszem, hogy jó lesz Bella számára.
- Értem. - mondta tömören, láttam rajta, hogy a hallottakon töpreng. Biztos meg fogja kérdezni, hogy miből gondolom ezt. Alig telt el pár pillanat, és fel is tette a kérdést.
- Csak érzem, hogy így van. És jók a megérzéseim.
Jacobban az volt a legnagyszerűbb, hogy megbízott az emberekben, nem akart kételkedni vagy hülyének nézni, egyszerűen rám nézett, a tekintetében pedig az tükröződött, hogy hisz nekem. És persze féltette Bellát.
- Mit tegyünk? - segíteni szeretett volna. De ez nem a mi dolgunk.
- Semmit. Én már megpróbáltam számtalanszor. Vége. Bellának nem fog baja esni... csak lesznek nehézségek, amikkel meg kell birkóznia. - válaszoltam. És neked is lesznek majd, amikor összetöri a szívedet a New Moonban - tettem hozzá magamban.
Úgy döntöttem itt az ideje témát váltani, és előadni a haditervet Jacobnak, ami azóta körvonalazódott a fejemben, mióta elhatároztam, hogy befejezem Bella pesztrálását.
- Ne is beszéljünk erről. Tudom, hogy Bella jóbarátod, nekem meg a tesóm, de ez már nem a mi dolgunk, és úgy érzem, mindent megtettem, amit csak lehetett. Úgyhogy beszéljünk másról!
- Oké. - mondta kurtán, de azért láttam rajta, hogy aggódik.
- Szóóóóval... mi lenne... ha te meg én... szórakoznánk?
- Most is azt csináljuk, nem? Állandóan itt lógsz... - mosolyodott el. Ha így folytatja, a padlóról kell felmosnia. Olyan lehengerlően édes!
- Lehet, hogy az indián rezervátumokban a ház körüli tevékenységeket szórakozásnak nevezik, de nálunk, városi embereknél otthonülésnek. Persze imádok veled lenni, de...
- Szóval imádsz velem lenni? - most már úgy mosolygott, mint a tejbetök. Kivillantak vakítóan fehér fogai, és én csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak a nyelve a számban matatna. Gyorsan el is szégyelltem magam, a fejem pedig vörös lett, mint egy cékla.
- Valaki zavarban van! - most már teli torokból nevetett. Szerintem a fejemnek egy az egyben ugyanolyan színe volt már, mint a hajamnak.
- Izé, szeretek veled lenni, oké? Ne csináljunk ügyet belőle. - Rá sem mertem nézni. Vártam egy kicsit, míg hevültségem alább hagyott.
- Tudod, érdekes... Bella mindig azt mondja, hogy túl fiatal vagyok hozzá. Téged meg abszolút nem zavar.
- Mert én nem vagyok Bella. És többet hallani sem akarok róla! Szívesebben hallanám a szádból azt, hogy Robin így, Robin úgy. - kidugtam rá a nyelvem.
- Szóval... azt akarom kérdezni, hogy nem akarsz velem eljönni a forksi gimi báljára? A lányok hívják a fiúkat, és megkérdeztem, jöhetnek-e külsösők, és igen, jöhetnek, ésésés én rád gondoltam. Te vagy a legjobb fiúbarátom. - mondtam el egy szuszra.
Nem gondolkozott sokáig rajta, bólintott. - Oké, menjünk. De ki is kell öltözni, mi? - erre a tényre elhúzta a száját.
- Ki bizony. De egy estére túléled! Táncolunk, meg eszünk, meg táncolunk, meg iszunk, meg táncolunk.... - látszott rajtam, hogy lelkes vagyok. Magam elé képzeltem a jelenetet, Jake izmos karja a derekamra
fonódik, szilaj teste hozzáfeszül kecses vonalaimhoz... maga a mennyország. Bella pedig akkor fut össze Jamesszel... Ja, nem is, akkor még csak a tisztásra mennek. De kit érdekel?
Lefixáltuk, hogy jövő szombatra szerezzünk be valami göncöt, nem csak én szenvedtem hiányt estélyiben, Jake sem az a típus, akinek a szekrényében öltönyök lógnak. Talán benézek Port Angelesbe valamikor.
Jake meg azt mondta, hogy szerez egyet La Pushban.
Az idő többi részét tanulással töltöttük, majd később néztünk valamit a tévében. Meg nem tudom mondani, hogy mi volt az, mert ahelyett, hogy a tévé képernyőn figyeltem volna az eseményeket, elmélyülten tanulmányoztam Jake egyelőre még kisfiús arcának lágy vonásait. Ezek hamarosan megkeményednek majd, figyelmeztettem magam, hogy kiélvezzem a pillanatot, az időt, amit együtt tölthetünk, amíg csak lehet. Nem vette észre, hogy mit művelek, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem lenne tudatában, talán sikeresen növeltem ezzel az egoját. Lehet, hogy ez a baj, én túl könnyen odaadnám magam neki, Bella meg nem, ő sokkal nagyobb kihívás, mint én valaha is lehetnék.
Hamarosan sötétedni kezdett, így indulnom kellett haza. Bár Charlie nem kifogásolta soha, ha leruccanok La Pushba, tudta milyen felelősségteljesen viselkedem, de suliidőben estére kimaradni nem bölcs dolog. Pláne ha valaki a rendőrfőnök házában lakik.
Mivel Bella kocsiját nem használhattam, és nem is akartam, hogy ő furikázzon, ezért mindig Jake hozott el, és ő is vitt haza.
- Akkor szia! Majd csörgök, mi a helyzet. - odahajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára, majd kipattantam a kocsiból. Ő is köszönt egy sziát, majd szép álmokat kívánt, kitolatott a felhajtóról és hamarosan már csak az egyre kisebb alakot láttam, ami befordult a következő sarkon és eltűnt. Megfordultam, és egyenesen Edward hideg márványtestébe ütköztem.
Köszönet Rileey-nak!
(Ui.: a kövit is Rileey írja, mert úgy gondoltuk, hogy én nem nagyon tudnám innen folytatni és már el van tervezve mi lesz!)
2010. május 10., hétfő
12. fejezet
12. fejezet
Miközben ott hevertem az egyik pillanatban az állat ismételten felugrott a kocsira, majd mintha ugrott volna egyet, vagy összeesett volna. Az egyik mancsa lelógott. Megpróbáltam kiszabadítani magam a kormány és az ülés rabságából. Már a bal lábam kint is volt, amivel megpróbáltam az így is teljesen berepedezett szélvédőt kirúgni. Elsőre nem mentem sok sikerre, de a második próbálkozás annál jobb lett. Mintha a farkas megmozdult volna a hatalmas csörömpölésre, de utána nem hallottam más zajt, csak a mély, kapkodó, ám mégis egyenletes szuszogására lettem figyelmes. Mintha fájdalmai lennének. Nem biztos, hogy fizikai, inkább lelki fájdalmak. A másik lábamat is kiszabadítva az üvegszilánk-tengeren végigúszva kijutottam a felborult kocsiból, majd megfordultam ám a farkas helyett már Sam feküdt a kocsi tetején, teljesen meztelenül.
- Most mit tegyek? – tettem fel magamnak a költői kérdést.
Odafutottam hozzá és mit sem törődve ádámkosztümével elkezdtem rázogatni, hogy ébredjen fel. A teste tüzelt a láztól, de tudtam, hogy ez teljesen normális a farkasoknál. Nem csinált semmit, így fogtam a kabátomat és ráterítettem. Mégsem heverhet itt meztelenül az éjszaka közepén egy felborult kocsin. Eszeveszett rohanásba kezdtem a rezervátum felé. Nem tudtam mit csinálok és nem tudtam, hogy mennyit tudok segíteni ezzel, de csak futottam. Már nagyon fáradt voltam, de tudtam, hogy akár Sam életébe is kerülhet ez az egész, ezért nem álltam le egy pillanatra sem. Nem tudom, hogy honnan jött ennyi erő, biztos valami fenti energialöketet kaptam, mert ki nem állhatom a futást. Már megláttam a rezervátumot jelző táblát és fellélegeztem, egy picit lassítottam a tempón, majd amikor megpillantottam Jacobék házát elkezdtem dörömbölni az ajtón.
- Jake, Billy! Segítsetek! Sam Ulley bajban van! – ordítottam.
Felkapcsolódott a villany, majd a zár felől a kulcszörgés hangját lehetett hallani.
- Mi történt Robin? Miért nem jöttél? Pedig vártalak és Charlie sem tudta, hogy hol vagy – mondta kómás fejjel Jake.
- Majd később mindent megmagyarázok, de Sam rosszul van és segíteni kell neki.
- Jacob!? Ki az? – Hallottam, ahogy Billy átül az ágyából a tolószékbe és a régi parketta nyikorogni kezd.
- Billy! Segítened kell Sam Ulley-nek! – Mélyen a szemébe néztem és pár pillanat múlva már láttam rajta, hogy rájött mit is akarok kinyökögni.
- Jake! Azonnal hozd a kocsikulcsot és menjünk!
Jacob nagyon furán nézett, de teljesítette apja kérdését és amikor ráparancsolt még kicsit gyorsított is a tempóján. Segítettünk Billynek beszállni a kocsiba, majd indulásra készen álltunk. Csak ekkor vettem észre, hogy több házból is figyelnek minket és olyasmiket gondolhatnak, hogy megbolondultam és most elvisznek egy szanatóriumba. Mil lehet, olyan fontos ezen kívül, hogy egy pizsamás fiú és egy rokkant indián furikázzon velem az éjszaka közepén? Billy nem foglalkozott a bámészkodókkal, de mintha intett volna Harry Clearwater-nek, aki eltűnt. Biztos ő is ott lesz, majd segíteni. Hamar odaértünk. (Legalábbis az odavezető úthoz képest gyorsan.) Jake kiszállt, majd apját segítette ki, addig én már Sam mellett voltam. Még mindig nagyon meleg volt a teste. Tudom, hogy mindig „lázas” egy farkas, de szerintem ez annál is melegebb volt. Harry is megérkezett, majd mind Sam körül gyűltünk össze.
- Jacob! Segíts Harry-nek elvinni Sam-et. Tegyétek fel a platóra.
- Hát, de meztelen. Én meg nem fogom így!
Más helyzetben viccesnek találtam volna, de ránéztem Jake-ra, aki a szememből kiolvasta a segélykiáltásokat és azonnal elkomolyodott az arca.
Megfogta a két lábát, majd Harryvel felrakták a kocsira és azonnal indultunk is vissza a rezervátumban. Közben a telefonomon ismét megjelent a térerőt szimbolizáló jel, így felhívtam Charlie-t.
- Szia Charlie!
- Robin! Hol vagy?
- Balesetem volt és megsérült Sam Ulley, de nekem nincs semmi bajom. Már itt van Billy és Jake is. Most megyünk a rezervátumba.
- Ne mozdulj mindjárt ott leszek!
- Ne gye…re! Nem hiszem el, lecsapta a telefont!
Beértünk, majd Emily-t pillanatottam meg, akit gondolom Harry értesített. Ott állt Jacobék háza előtt. Szeme kivörösödtek a sírástól, egész teste remegett. kiszálltunk, majd én Emily mellé álltam és megpróbáltam megnyugtatni.
- Emily nem lesz semmi baj! – mondtam miközben átkaroltam a vállát.
- Te… ki vagy? És honnét ismersz? – kérdezte, miközben szemeiből folytak a könnyek.
- Én Robin vagyok! És hallottam, hogy Sam barátnője vagy!
Leültünk a lépcsőre, mert attól féltem, hogy összeesik az idegességtől. Sam már Harry és Jake oltalmazó kezei közt volt és a ház felé haladtak. Felsegítettem Emily-t. Miután bevitték a még mindig eszméletlen fit mi is bementünk, majd én becsuktam az ajtót. Lefektették a kanapéra és vizes borogatással hűtötték testét. Még mindig a testén hevert a kabátom, melyet Billy egy törölközővel váltott fel, majd a kabátot odaadta nekem.
- Jake, kérlek kísérd ki Emily-t a konyhába és próbáld meg lenyugtatni, amíg el nem ájul – mondta Billy, aki az egyik szekrényben keresett valami gyógyszerféleséget.
Kimentek, majd Harry és Billy közelebb jöttek hozzám, hogy ne kelljen olyan hangosan beszélniük.
- Robin… nem tudom mit láttál és, hogy mit hiszel, de …
- Nem kell kertelnetek. Tudok mindent a legendáitokról, farkasokról és vámpírokról. Tudom, hogy Sam min megy most keresztül – szakítottam félbe Harry-t.
Először kicsit megilletődtek, de egy pár perc múlva arcuk ismét visszaállt a normális enyhén ráncos és nyugodt formába.
- Akkor tudod, hogy mi vár Jacob-ra, de ezt ne mond el neki, mert csak felidegesíti magát.
- Persze ezt megértem, de jobban jársz, ha te mondod el neki, mert nagyon fel fogja zaklatni az egész farkasosdi.
Meghallottam Charlie kocsijának a hangját és szinte pillanatok alatt bent is volt.
- Robin jól vagy? –Futott oda hozzám és ölelt magához, ami elég ritka volt közte.
- Igen Charlie jól vagyok! Nincs semmi bajom! – mondtam.
- Billy, hogy van Sam? Ugye nincs semmi baja?
- Nem meg fog gyógyulni, csak mirigyláza van. Mostanában elég sok az ilyen eset, de remek gyógyszereink vannak, szóval nem lesz semmi gond.
- Rendben! Szerintem most hazaviszem Robin-t, mert eléggé stresszes volt ez a mai nap számára.
- Persze, menjetek! – mondta, majd kikísért minket és megvárta míg elmegyünk.
Nem beszélgettünk a kocsiba. Charlie agya egész úton kattoghatott, hogy hogyan került oda Sam. Amikor elhaladtunk a roncs mellett mindketten sóhajtottunk egyet. Már elképzeltem Bellát, hogy mit fogok tőle kapni a kocsi miatt.
(Ui.: A következő fejezetet nem én fogom megírni, hanem Rileey barátom! Fogdjátok, majd sok-sok szeretettel!)
Miközben ott hevertem az egyik pillanatban az állat ismételten felugrott a kocsira, majd mintha ugrott volna egyet, vagy összeesett volna. Az egyik mancsa lelógott. Megpróbáltam kiszabadítani magam a kormány és az ülés rabságából. Már a bal lábam kint is volt, amivel megpróbáltam az így is teljesen berepedezett szélvédőt kirúgni. Elsőre nem mentem sok sikerre, de a második próbálkozás annál jobb lett. Mintha a farkas megmozdult volna a hatalmas csörömpölésre, de utána nem hallottam más zajt, csak a mély, kapkodó, ám mégis egyenletes szuszogására lettem figyelmes. Mintha fájdalmai lennének. Nem biztos, hogy fizikai, inkább lelki fájdalmak. A másik lábamat is kiszabadítva az üvegszilánk-tengeren végigúszva kijutottam a felborult kocsiból, majd megfordultam ám a farkas helyett már Sam feküdt a kocsi tetején, teljesen meztelenül.
- Most mit tegyek? – tettem fel magamnak a költői kérdést.
Odafutottam hozzá és mit sem törődve ádámkosztümével elkezdtem rázogatni, hogy ébredjen fel. A teste tüzelt a láztól, de tudtam, hogy ez teljesen normális a farkasoknál. Nem csinált semmit, így fogtam a kabátomat és ráterítettem. Mégsem heverhet itt meztelenül az éjszaka közepén egy felborult kocsin. Eszeveszett rohanásba kezdtem a rezervátum felé. Nem tudtam mit csinálok és nem tudtam, hogy mennyit tudok segíteni ezzel, de csak futottam. Már nagyon fáradt voltam, de tudtam, hogy akár Sam életébe is kerülhet ez az egész, ezért nem álltam le egy pillanatra sem. Nem tudom, hogy honnan jött ennyi erő, biztos valami fenti energialöketet kaptam, mert ki nem állhatom a futást. Már megláttam a rezervátumot jelző táblát és fellélegeztem, egy picit lassítottam a tempón, majd amikor megpillantottam Jacobék házát elkezdtem dörömbölni az ajtón.
- Jake, Billy! Segítsetek! Sam Ulley bajban van! – ordítottam.
Felkapcsolódott a villany, majd a zár felől a kulcszörgés hangját lehetett hallani.
- Mi történt Robin? Miért nem jöttél? Pedig vártalak és Charlie sem tudta, hogy hol vagy – mondta kómás fejjel Jake.
- Majd később mindent megmagyarázok, de Sam rosszul van és segíteni kell neki.
- Jacob!? Ki az? – Hallottam, ahogy Billy átül az ágyából a tolószékbe és a régi parketta nyikorogni kezd.
- Billy! Segítened kell Sam Ulley-nek! – Mélyen a szemébe néztem és pár pillanat múlva már láttam rajta, hogy rájött mit is akarok kinyökögni.
- Jake! Azonnal hozd a kocsikulcsot és menjünk!
Jacob nagyon furán nézett, de teljesítette apja kérdését és amikor ráparancsolt még kicsit gyorsított is a tempóján. Segítettünk Billynek beszállni a kocsiba, majd indulásra készen álltunk. Csak ekkor vettem észre, hogy több házból is figyelnek minket és olyasmiket gondolhatnak, hogy megbolondultam és most elvisznek egy szanatóriumba. Mil lehet, olyan fontos ezen kívül, hogy egy pizsamás fiú és egy rokkant indián furikázzon velem az éjszaka közepén? Billy nem foglalkozott a bámészkodókkal, de mintha intett volna Harry Clearwater-nek, aki eltűnt. Biztos ő is ott lesz, majd segíteni. Hamar odaértünk. (Legalábbis az odavezető úthoz képest gyorsan.) Jake kiszállt, majd apját segítette ki, addig én már Sam mellett voltam. Még mindig nagyon meleg volt a teste. Tudom, hogy mindig „lázas” egy farkas, de szerintem ez annál is melegebb volt. Harry is megérkezett, majd mind Sam körül gyűltünk össze.
- Jacob! Segíts Harry-nek elvinni Sam-et. Tegyétek fel a platóra.
- Hát, de meztelen. Én meg nem fogom így!
Más helyzetben viccesnek találtam volna, de ránéztem Jake-ra, aki a szememből kiolvasta a segélykiáltásokat és azonnal elkomolyodott az arca.
Megfogta a két lábát, majd Harryvel felrakták a kocsira és azonnal indultunk is vissza a rezervátumban. Közben a telefonomon ismét megjelent a térerőt szimbolizáló jel, így felhívtam Charlie-t.
- Szia Charlie!
- Robin! Hol vagy?
- Balesetem volt és megsérült Sam Ulley, de nekem nincs semmi bajom. Már itt van Billy és Jake is. Most megyünk a rezervátumba.
- Ne mozdulj mindjárt ott leszek!
- Ne gye…re! Nem hiszem el, lecsapta a telefont!
Beértünk, majd Emily-t pillanatottam meg, akit gondolom Harry értesített. Ott állt Jacobék háza előtt. Szeme kivörösödtek a sírástól, egész teste remegett. kiszálltunk, majd én Emily mellé álltam és megpróbáltam megnyugtatni.
- Emily nem lesz semmi baj! – mondtam miközben átkaroltam a vállát.
- Te… ki vagy? És honnét ismersz? – kérdezte, miközben szemeiből folytak a könnyek.
- Én Robin vagyok! És hallottam, hogy Sam barátnője vagy!
Leültünk a lépcsőre, mert attól féltem, hogy összeesik az idegességtől. Sam már Harry és Jake oltalmazó kezei közt volt és a ház felé haladtak. Felsegítettem Emily-t. Miután bevitték a még mindig eszméletlen fit mi is bementünk, majd én becsuktam az ajtót. Lefektették a kanapéra és vizes borogatással hűtötték testét. Még mindig a testén hevert a kabátom, melyet Billy egy törölközővel váltott fel, majd a kabátot odaadta nekem.
- Jake, kérlek kísérd ki Emily-t a konyhába és próbáld meg lenyugtatni, amíg el nem ájul – mondta Billy, aki az egyik szekrényben keresett valami gyógyszerféleséget.
Kimentek, majd Harry és Billy közelebb jöttek hozzám, hogy ne kelljen olyan hangosan beszélniük.
- Robin… nem tudom mit láttál és, hogy mit hiszel, de …
- Nem kell kertelnetek. Tudok mindent a legendáitokról, farkasokról és vámpírokról. Tudom, hogy Sam min megy most keresztül – szakítottam félbe Harry-t.
Először kicsit megilletődtek, de egy pár perc múlva arcuk ismét visszaállt a normális enyhén ráncos és nyugodt formába.
- Akkor tudod, hogy mi vár Jacob-ra, de ezt ne mond el neki, mert csak felidegesíti magát.
- Persze ezt megértem, de jobban jársz, ha te mondod el neki, mert nagyon fel fogja zaklatni az egész farkasosdi.
Meghallottam Charlie kocsijának a hangját és szinte pillanatok alatt bent is volt.
- Robin jól vagy? –Futott oda hozzám és ölelt magához, ami elég ritka volt közte.
- Igen Charlie jól vagyok! Nincs semmi bajom! – mondtam.
- Billy, hogy van Sam? Ugye nincs semmi baja?
- Nem meg fog gyógyulni, csak mirigyláza van. Mostanában elég sok az ilyen eset, de remek gyógyszereink vannak, szóval nem lesz semmi gond.
- Rendben! Szerintem most hazaviszem Robin-t, mert eléggé stresszes volt ez a mai nap számára.
- Persze, menjetek! – mondta, majd kikísért minket és megvárta míg elmegyünk.
Nem beszélgettünk a kocsiba. Charlie agya egész úton kattoghatott, hogy hogyan került oda Sam. Amikor elhaladtunk a roncs mellett mindketten sóhajtottunk egyet. Már elképzeltem Bellát, hogy mit fogok tőle kapni a kocsi miatt.
(Ui.: A következő fejezetet nem én fogom megírni, hanem Rileey barátom! Fogdjátok, majd sok-sok szeretettel!)
2010. április 11., vasárnap
Díj!
Feladataim.
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdéseket!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!
1.
Rendben!:P
2.
Köszönöm Gianna-nak
3.
Kedvenc könyvem:
Kedvenc íróm: Jane Austen
Ételem: Sült oldalas
Italom: Mentes ásványvíz, Nes Tea Green Tea
Színem: Zöld
Énekesem: ???
Énekesnőm: ???
Együttesem: ???
Színész/nő: Katherine Heigl
Mozifilm: The Ugly Truth, Juno, A másik Boleyn lány
Sorozatom: Grace Klinika
Dalom: Pocahontas: Color of the Wind
Hangszerem: Nincs
Hónapom: Június
Napom: Péntek
Napszakom: Hajnal
Évszakom: Nyár
Sportom: Séta(?)
Idézet: "Sometimes goodbye is a second chance from the life..."
"Dalolj, ha belül fáj, Nevess, ha zokognod kell, Tanulj meg szenvedni, S így boldog leszel."
Tovább adom:
Vampire Nori-nak
Mitchie-nek
11. fejezet
11. fejezet
(Ez a fejezet, egy kicsit megváltoztatja az alap sztorit, mármint nem igazán, mert olyan információt tartalmaz, amire a széria során nem derül fény. Ez csak egy feltételezés!)
- Szia Jake! Lemehetnék hozzátok La Pushba? Szeretnék valamit kérdezni tőled – mondtam a telefonba.
- Gyere persze! Valami baj van?
- Nem nincs, csak Bella elment nincs itthon és elkértem tőle a kocsiját, had menjek vele egy kicsit, és azt nem mondta, hogy hozzátok nem mehetek, szóval…
- Rendben akkor várlak! – majd letette a telefont.
Gyorsan felkaptam egy műzliszeletet, mivel a suliban nem ettem semmit. Megkerestem a slusszkulcsot, majd kezembe vettem a kabátot. Nem húztam fel, mert kivételesen kellemes idő volt és néha-néha még a Nap is előbújt a sűrű felhőlepel alól, csak az volt a baj, hogy már csak pár óráig élvezhettem a melengető sugarakat. Bepattantam a kocsiba, majd elindultam La Push felé. Egész végig azon gondolkoztam, hogy mit fog szólni Jacob ahhoz, amit meg szeretnék tőle megkérdezni. Útközben bekapcsoltam a rádiót, de az csak recsegett, úgyhogy inkább kikapcsoltam. Már csak 3 kilométer volt hátra, amikor Bella autója lerobbant.
- Ezt nem hiszem el! Most mit csináljak? – Elkezdtem matatni a kabát zsebeiben, majd kis idő múlva megtaláltam a telefonomat. – Ez nem lehet! Nincs térerő!
Ledobtam az ülésre, majd kiszálltam a kocsiból és bevágtam az ajtót.
- Lassan besötétedik és nem tudok semmit sem csinálni, de ha nem megyek haza és Jacobhoz sem érek oda, akkor csak észreveszik. Lehet el kellene indulni La Push felé… egyszer csak oda érek.
Kivettem a kabátomat és a telefonomat a kocsiból, majd bezártam és elindultam az útmentén. A megszokottnál hamarabb sötétedett be az ég és a telefonomon kívül semmi fényforrás nem volt nálam. A szél is feltámadt egy idő után. Úgy gondoltam jobban járok, ha a kabátot rendeltetésszerűen használom és nem csak a karomban tartom, így felhúztam, majd kezeimet összefontam. Nem vagyok igazán félős típus, de abban a pillanatban mégis úgy éreztem, mintha valaki figyelne és arra várna, hogy lecsapjon rám. Pontosan nem tudtam megmondani, hogy hány kilométert mentem, de már fél órája úton voltam és egy nyavalyás kocsi sem hajtott el errefelé. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.
Merre induljak? Hova menjek?
Egy hirtelen pillanatban, mintha hallottam volna valami zajt a hátam mögül. Először arra gondoltam, hogy a szél „szórakozik” velem, szóval nem törődve semmivel öntudatosan – ám remegő térdekkel – haladtam előre. Talán a kíváncsiság hajtott, de úgy éreztem meg kell fordulnom. Így is tettem. Nem láttam semmit egy ideig. Aztán, ahogy elkezdtem abban a csöppnyi fényben fokuszálni a távolra, izzó szemeket vettem ki, melyek egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, amelyből arra következtettem, hogy az a valaki vagy inkább valami közeledik hozzám. Megfordultam és elkezdtem rohanni. Nem volt más választásom, így az erdő sűrűjébe vetettem be magam. Egy idő után, mintha eltűnt volna az üldözőm, így megálltam és kifújtam magam. Elkezdtem keresni az országutat, bár a vaksötétben nem tudtam tájékozódni. Az eget is felhőtakaró borította, így csöppnyi esélyem volt arra, hogy visszatalálok oda, ahonnan elindultam.
Pontosan 49 percet bolyongtam, mire visszaérkeztem a kocsihoz, de amikor megláttam, hogy mi van mellette felsikítottam, majd akaratlanul is befogtam saját számat. Ez már teljesen felesleges volt. Kiszúrt. Ismételten láttam a ragyogó szemeket, amelyek megcsillannak a ki-ki bukkanó Hold fényében. Most már tudtam, hogy mivel állok szemben és éreztem nincs menekvésem. Óvatosan feltápászkodott a földről, majd hátrálni kezdtem, de ezzel párhuzamosan ő felém tartott, csak annyi különbséggel, hogy egy lépte akkora volt, mint nekem három. Nem néztem hátra… Talán azért, mert féltem, ha leveszem róla a tekintetem eltűnik a előlem és váratlanul jön a halál bármely oldalról, vagy egyszerűen azért, mert megigézett e csodálatos szempár. Már csak pár méterre volt tőlem, és már teljesen ki tudtam venni a méreteit a vérfarkasnak, aki velem szemben van és vicsorogva felém szaglászik. Elkezdtem gondolkodni, hogy miért került ide ez a farkas.
Talán elkóborolt egy másik vámpírokkal teli városból? Lehet Alaszkából jött! Vagy… Nem az képtelenség!
Amíg gondolkoztam egy pillanatra magam elé néztem, és levettem tekintetemet a vadról. Ezt rosszul tettem, mert, ahogy sejtettem eltűnt. Egyre jobban kitört rajtam a pánik és nem tudtam merre nézzek, honnét várjam a támadást. Jobbnak láttam beszállni a kocsiba, amíg nem őrzi a farkas. Lassan, nehogy rájöjjön a tervemre elindultam. Már az országúton voltam, amikor egy éles vonyítás rázta fel az erdő lakóit. Szinte az egész világ elkezdett menekülni. Madarak repültek fel az égre, melyeknek csak a szárnyverdeséseit hallottam, de tőlem alig öt méterre egy kisebb csapat őz suhant át az úton. A szél ismét feltámadt, és ahogy a fák elkezdtek hajladozni az orkán hatására, úgy éreztem mintha ők is menekülni próbálnának, csak nem tudnak. Rettegésemet még jobban fokozta a szél süvítése, mely egy vészjósló nő sikítására emlékeztetett. Nem bírtam tovább sétálni elkezdtem rohanni. Sikeresen elértem a kocsiig, és még ki is tudtam nyitni az ajtót. Beültem bekapcsoltam a fényszórókat, hátha ez elijeszti. Bár szerintem ezt nem gondoltam komolyan, csak nekem adott egy kis megnyugvást. Az éjszaka egy apró részéről lehullt a lepel és minden felszínre került, amíg a fény elért. Szinte már a legrosszabbra is fel voltam készülve, azaz a halálra. Még kimondani is rossz ezt a szót… Halál. Lassan fél órája ülök a kocsiban és nem történt semmi. Egyre fáradtabb és fáradtabb lettem, de az egyik pillanatban, mintha a kocsi egy icipicit kilengett volna. Ez kicsit felélénkített, de ezt csak a nagyon erős szélre fogtam. Igen, csak az is lehetett. Olyan lehetetlen dolgokat próbáltam magamnak bemagyarázna, csak azért, hogy megnyugodjak, amit még egy kisgyerek sem hisz el. A kocsi hirtelen 180 fokos fordulatot vett. Ismételten sikítás hagyta el a számat, de szinte elnyelte a hatalmas zörej a hangomat. A farkas visszatért, majd ráugrott a furgonra. Hatalmas körmei kopogtak az alumínium-lemezen, mely már így is csupa rozsda volt. Egyszer csak leugrott, majd lehajolt és az anyósülés felöli oldalon farkasszemet nézett velem.
- Kérlek Bella, bocsájtsd meg nekem, amit tettem. Nem volt jogom ezt tenni veled és az életeddel! – mondtam, mintha bárki is hallotta volna, majd egy könnycsepp hullott rá az enyhén véres hajamra, mely az arcomon lévő apró vágásokból csepegett hajamra és vegyült el így is vörös hajam színével.
(Ez a fejezet, egy kicsit megváltoztatja az alap sztorit, mármint nem igazán, mert olyan információt tartalmaz, amire a széria során nem derül fény. Ez csak egy feltételezés!)
- Szia Jake! Lemehetnék hozzátok La Pushba? Szeretnék valamit kérdezni tőled – mondtam a telefonba.
- Gyere persze! Valami baj van?
- Nem nincs, csak Bella elment nincs itthon és elkértem tőle a kocsiját, had menjek vele egy kicsit, és azt nem mondta, hogy hozzátok nem mehetek, szóval…
- Rendben akkor várlak! – majd letette a telefont.
Gyorsan felkaptam egy műzliszeletet, mivel a suliban nem ettem semmit. Megkerestem a slusszkulcsot, majd kezembe vettem a kabátot. Nem húztam fel, mert kivételesen kellemes idő volt és néha-néha még a Nap is előbújt a sűrű felhőlepel alól, csak az volt a baj, hogy már csak pár óráig élvezhettem a melengető sugarakat. Bepattantam a kocsiba, majd elindultam La Push felé. Egész végig azon gondolkoztam, hogy mit fog szólni Jacob ahhoz, amit meg szeretnék tőle megkérdezni. Útközben bekapcsoltam a rádiót, de az csak recsegett, úgyhogy inkább kikapcsoltam. Már csak 3 kilométer volt hátra, amikor Bella autója lerobbant.
- Ezt nem hiszem el! Most mit csináljak? – Elkezdtem matatni a kabát zsebeiben, majd kis idő múlva megtaláltam a telefonomat. – Ez nem lehet! Nincs térerő!
Ledobtam az ülésre, majd kiszálltam a kocsiból és bevágtam az ajtót.
- Lassan besötétedik és nem tudok semmit sem csinálni, de ha nem megyek haza és Jacobhoz sem érek oda, akkor csak észreveszik. Lehet el kellene indulni La Push felé… egyszer csak oda érek.
Kivettem a kabátomat és a telefonomat a kocsiból, majd bezártam és elindultam az útmentén. A megszokottnál hamarabb sötétedett be az ég és a telefonomon kívül semmi fényforrás nem volt nálam. A szél is feltámadt egy idő után. Úgy gondoltam jobban járok, ha a kabátot rendeltetésszerűen használom és nem csak a karomban tartom, így felhúztam, majd kezeimet összefontam. Nem vagyok igazán félős típus, de abban a pillanatban mégis úgy éreztem, mintha valaki figyelne és arra várna, hogy lecsapjon rám. Pontosan nem tudtam megmondani, hogy hány kilométert mentem, de már fél órája úton voltam és egy nyavalyás kocsi sem hajtott el errefelé. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.
Merre induljak? Hova menjek?
Egy hirtelen pillanatban, mintha hallottam volna valami zajt a hátam mögül. Először arra gondoltam, hogy a szél „szórakozik” velem, szóval nem törődve semmivel öntudatosan – ám remegő térdekkel – haladtam előre. Talán a kíváncsiság hajtott, de úgy éreztem meg kell fordulnom. Így is tettem. Nem láttam semmit egy ideig. Aztán, ahogy elkezdtem abban a csöppnyi fényben fokuszálni a távolra, izzó szemeket vettem ki, melyek egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, amelyből arra következtettem, hogy az a valaki vagy inkább valami közeledik hozzám. Megfordultam és elkezdtem rohanni. Nem volt más választásom, így az erdő sűrűjébe vetettem be magam. Egy idő után, mintha eltűnt volna az üldözőm, így megálltam és kifújtam magam. Elkezdtem keresni az országutat, bár a vaksötétben nem tudtam tájékozódni. Az eget is felhőtakaró borította, így csöppnyi esélyem volt arra, hogy visszatalálok oda, ahonnan elindultam.
Pontosan 49 percet bolyongtam, mire visszaérkeztem a kocsihoz, de amikor megláttam, hogy mi van mellette felsikítottam, majd akaratlanul is befogtam saját számat. Ez már teljesen felesleges volt. Kiszúrt. Ismételten láttam a ragyogó szemeket, amelyek megcsillannak a ki-ki bukkanó Hold fényében. Most már tudtam, hogy mivel állok szemben és éreztem nincs menekvésem. Óvatosan feltápászkodott a földről, majd hátrálni kezdtem, de ezzel párhuzamosan ő felém tartott, csak annyi különbséggel, hogy egy lépte akkora volt, mint nekem három. Nem néztem hátra… Talán azért, mert féltem, ha leveszem róla a tekintetem eltűnik a előlem és váratlanul jön a halál bármely oldalról, vagy egyszerűen azért, mert megigézett e csodálatos szempár. Már csak pár méterre volt tőlem, és már teljesen ki tudtam venni a méreteit a vérfarkasnak, aki velem szemben van és vicsorogva felém szaglászik. Elkezdtem gondolkodni, hogy miért került ide ez a farkas.
Talán elkóborolt egy másik vámpírokkal teli városból? Lehet Alaszkából jött! Vagy… Nem az képtelenség!
Amíg gondolkoztam egy pillanatra magam elé néztem, és levettem tekintetemet a vadról. Ezt rosszul tettem, mert, ahogy sejtettem eltűnt. Egyre jobban kitört rajtam a pánik és nem tudtam merre nézzek, honnét várjam a támadást. Jobbnak láttam beszállni a kocsiba, amíg nem őrzi a farkas. Lassan, nehogy rájöjjön a tervemre elindultam. Már az országúton voltam, amikor egy éles vonyítás rázta fel az erdő lakóit. Szinte az egész világ elkezdett menekülni. Madarak repültek fel az égre, melyeknek csak a szárnyverdeséseit hallottam, de tőlem alig öt méterre egy kisebb csapat őz suhant át az úton. A szél ismét feltámadt, és ahogy a fák elkezdtek hajladozni az orkán hatására, úgy éreztem mintha ők is menekülni próbálnának, csak nem tudnak. Rettegésemet még jobban fokozta a szél süvítése, mely egy vészjósló nő sikítására emlékeztetett. Nem bírtam tovább sétálni elkezdtem rohanni. Sikeresen elértem a kocsiig, és még ki is tudtam nyitni az ajtót. Beültem bekapcsoltam a fényszórókat, hátha ez elijeszti. Bár szerintem ezt nem gondoltam komolyan, csak nekem adott egy kis megnyugvást. Az éjszaka egy apró részéről lehullt a lepel és minden felszínre került, amíg a fény elért. Szinte már a legrosszabbra is fel voltam készülve, azaz a halálra. Még kimondani is rossz ezt a szót… Halál. Lassan fél órája ülök a kocsiban és nem történt semmi. Egyre fáradtabb és fáradtabb lettem, de az egyik pillanatban, mintha a kocsi egy icipicit kilengett volna. Ez kicsit felélénkített, de ezt csak a nagyon erős szélre fogtam. Igen, csak az is lehetett. Olyan lehetetlen dolgokat próbáltam magamnak bemagyarázna, csak azért, hogy megnyugodjak, amit még egy kisgyerek sem hisz el. A kocsi hirtelen 180 fokos fordulatot vett. Ismételten sikítás hagyta el a számat, de szinte elnyelte a hatalmas zörej a hangomat. A farkas visszatért, majd ráugrott a furgonra. Hatalmas körmei kopogtak az alumínium-lemezen, mely már így is csupa rozsda volt. Egyszer csak leugrott, majd lehajolt és az anyósülés felöli oldalon farkasszemet nézett velem.
- Kérlek Bella, bocsájtsd meg nekem, amit tettem. Nem volt jogom ezt tenni veled és az életeddel! – mondtam, mintha bárki is hallotta volna, majd egy könnycsepp hullott rá az enyhén véres hajamra, mely az arcomon lévő apró vágásokból csepegett hajamra és vegyült el így is vörös hajam színével.
2010. március 23., kedd
Saját Könyv!
Légyszi nézzetek be ide! Az én saját sztorim!
Chatet még nem volt időm csinálni, ezért légyszi kommentbe értékeljetek!
A képre kattintva jön be az oldal, de ha nem megy akkor itt a link:
http://smileyboy-poetry.blogspot.com/
Chatet még nem volt időm csinálni, ezért légyszi kommentbe értékeljetek!
A képre kattintva jön be az oldal, de ha nem megy akkor itt a link:
http://smileyboy-poetry.blogspot.com/
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
